A nyírfacukor története a 19. század végi Németországban kezdődött: 1890-ben a kémia német professzora, Emil Fischer és Rudolf Stahler a nyírfa forgácsából egy eddig ismeretlen anyagot szintetizált. Ezt nevezték el xilitnek. 1891-ben Fischer publikálta felfedezését, majd a következő évben megkapta a Nobel-díjat ezért a munkájáért. Ezzel párhuzamosan egy francia kémikus, Dr. Bertrand a búza és a zab rostjai kutatása közben sikerült izolálni a szirupos nyírfacukrot. Így közel egyszerre fedezték fel ezt az anyagot, két országban, egymástól függetlenül.
A következő ötven évben a nyírfacukor szinte észrevétlen volt a kutatók számára. Csak az 1960-as évek hoztak változást, amikor finn mérnökök és tudósok képesek voltak a xilitet elkülöníteni a xilóztól, így kialakítani egy kereskedelmileg is életképes nyírfacukor gyártási folyamatot. Azóta egy viszonylag egyszerű kémiai folyamat segítségével, különböző növényi melléktermékekből állítják elő a nyírfacukrot. A kapott molekulának megegyezik a szerkezete az emberi szervezetben és a természetben jelen levő nyírfacukorral. Ezért nyugodtan mondhatjuk, hogy a nyírfacukir egy teljesen természetes, szénhidrátszerű anyag.
A nyírfacukor részletes tanulmányozása 1965-ben kezdődött el Finnországban. Fogápolási előnyeira mutattak rá az 1975-ben megjelenő Turku Sugar tanulmányban, majd később megkezdődtek a Szovjetunióban is a kutatások, ahol táplálkozási előnyeire derítettek fényt.
Mindent a nyírfacukorról
